EgyPercesek
A NŐ…
…a gyengébbik nemnek titulált törékeny teremtmény. Aki pózol, csábít, kacsint, mosolyog, átsuhan a szobán, aki belepirul minden egyes kedves szóba. Aki, ha úgy hozza a szükség az erő, a tornádó, mert nincs, ami megállítaná. Ugyanakkor a szelíd, a kedves, aki mosolyával a legnagyobb jéghegyet is megolvasztja…
Mit látsz, ha ránézel? Szép, csinos, magas, alacsony, vékony, teltkarcsú, szőke, vörös, fekete, barna?
Ez mind a külsőség, a kirakat.
Látod szinte, hogy lángba borul körülötte minden? Látod teste vonalát, mint a festő, aki minden egyes ecsetvonást pontosan megtervez?
Ha csak ennyit látsz, akkor te nem a NŐT látod. Akkor te csak a következő vadat látod, akit éppen aznap le akarsz vadászni. Akit megfejtenél, akit egy éjszakára vagy kettőre felfedeznél, akinek minden egyes porcikáját magadévá tennél.
Nézd meg jól, alaposan. Mit mesél neked? Ne csak nézd, figyeld. Akard a lelkét. Hagyd, hogy indaként tekeredjen rá a lelkedre, mert akkor kapod őt meg igazán.
Amikor meglátod ŐT, feltárul az élete előtted, mint egy nyitott könyv és neked nincs más dolgod csak lapozgatni. Minden egyes oldal egy darab belőle, és azzal, hogy felfedezed, magadban is megtalálod a FÉRFIT. Nem a kisfiút, nem a suhancot, a férfit. Lásd meg erejében a törékenységét. Lásd meg benne ahogy minden nap botladozik a férfiak világában. Lásd ahogy minden nap bizonyítani akar, bizonyítania kell. Lásd meg szépségében a szenvedést, a munkát, a kitartást. Lásd meg benne az anyát, aki minden nap virraszt a beteg gyermeke mellett. Lásd meg benne a hivatalnokot, aki úgy egyensúlyoz a teendők között, mintha egy gyárat irányítana. Lásd meg benne ahogy sugárzik, amikor boldog. De lásd meg benne azt, hogy hiába csillog a szeme, néha boldogtalan. Lásd meg benne azt is, ha nemrég élete legnehezebb perceit élte át. Lásd meg benne mennyi súlyt cipel magával minden egyes nap.
Cserébe hagyd meg neki, hogy lássa benned a Férfit. Hagyd meg neki, hogy gyenge legyen, ha melletted van. Hagyd meg neki, hogy egy órán keresztül nyugtasson: „5perc és kész vagyok”. Hagyd meg neki, hogy sírjon egy romantikus filmen. Hagyd meg neki, hogy megharagudjon, ha elfelejted az évfordulót, születésnapot, névnapot. Hagyd meg neki, hogy álmodozzon. Segítsd őt át a nehéz napokon, amikor nem biztos magában. Amikor azt gondolja kevés, amikor azt hiszi már nem szép, amikor elnyűtt ruhában gubbaszt a kanapé szélén. Lásd meg benne újra minden nap, azt a csodát, akibe beleszerettél. És ő meghálálja neked minden egyes nap…
Addig nem szerettél igazán…
Addig nem szerettél igazán, amíg nem tudod milyen küzdeni, harcolni valakiért.
Amíg nem tudod milyen csak a mának örülni. Egy perc, egy óra, egy nap.
Amíg nem a ma boldogsága számít, hanem a holnap bizonytalansága.
Most vagyok itt. MOST. Most ölelj, most szoríts, most csókolj és a legfontosabb: most szeress.
A ma adott szeretet hozza el a holnapot.
Kérdezd a katonát, aki a háborúba megy, látja-e a holnapot? Kérdezd a haldoklót reméli-e a holnapot, vagy örül, ha ma még elmerülhet szeretteiben? Kérdezd a lenyugvó napot lesz-e holnap?
Amíg csak annyit mondasz nem megy…
Amíg csak annyit mondasz sajnálom…
Amíg csak annyit mondasz jobbat érdemelsz...
addig te még nem szerettél igazán….
Amíg el tudod engedni a kezem…
Amíg nem látsz túl a gondokon….
Amíg hagyod, hogy kisétáljak az életedből…
addig te még nem szerettél igazán…
Azt kéred gondolkozzak a te fejeddel, miközben én csak annyit kértem szeress az én szívemmel.
Megtanultuk a holnap bizonytalan, sosem volt ennyire bizonytalan.
Hogy mi számít igazán? Andalogni a parkban. Huncut pillantások a kávé fölött. Titkos kézfogás. Egymásra nézni, mosolyogni. Önfeledten kacagni. A vágyat felfedezni a másik szemében, szomjúságot csókkal oltani. Felfedezni a másikat minden egyes pillanatban. Megállni az esőben, felmelegedni a kandalló melegében.
Amíg el tudod zárni a szíved, amíg csak ésszel élsz, addig….
Addig te még nem szerettél igazán…
Édesapámnak
Most múlt el a karácsony, az egyik legnehezebb időszak, mert ilyenkor a legvalóságosabb, hogy már nem vagy velünk. Nehéz, mert ilyenkor mindenhonnan az unokáival játszó nagypapa képe néz vissza ránk.
Egyedül vagyok, épp az évet értékelem magamban, nézem a sok képet, amiken te már nem vagy rajta, hosszú ideje hiányzol már a képekről. Az elmúlt hetekben a gyerekek minden nap levelet írtak a manóknak, amit ők rendre meg is kaptak. Persze sejtheti mindenki ki volt az a jóságos manó, aki a válaszokról gondoskodott minden egyes éjszaka.
Ez az este más, most én ülök az asztalomnál és egy levelet fogalmazok meg neked, abban bízva ezt most te megkapod.
Drága Édesapám! - kezdek bele, beleborzongok…
Tudom, hogy a mi családunk sosem volt az a tipikus család. Ahol apuka az erő, a „hatalom” anyuka pedig a meleget árasztó motor, de felnőttünk. Hogy mennyire, mennyi ideig viseljük magunkon a sebeket, az az utunk során derül ki.
Már nem élsz, szinte mindennap elmondom magamnak, hogy megértsem, elfogadjam vagy egyáltalán felfogjam. Már nem élsz, nem tudlak megmenteni.
Elmentél, visszavonhatatlanul elmentél. De már nem most, igazából lehet sosem voltál.
Szerettél volna lenni, de nem lehetett. Talán ez kísérte végig az életed, a betegséged, a halálod. Talán ezért akarlak téged látni a fiamban, talán ezért óvom őt jobban, talán ezért nehezebbek az ő könnyei, mert ő annyira te vagy, és azt képzelem, ha őt megmentem, azzal neked törlesztek.
Törlesztek? Én, miért? Hisz nem én nem becsültelek, nem én nyomtalak el, én pont, hogy azt akartam jelen legyél. Nekem igenis szükségem lett volna rád, hogy óvj, védj, hogy a kedvemért hercegnő ruhába bújj amíg én a hajad fonom és a körmöd lakkozom.
Tisztán látom magam előtt, ahogy az öledben tartasz és én a hátadra firkálom a betűket és várom kitaláld vagy ahogy akár az éjszaka közepén autóba ülsz és hozod nekünk a kedvenc májas szendvicsünket. 6 nővel éltél együtt, vajon hány férfi érti milyen megpróbáltatás ez, ott állva a női részlegnél a boltban, havonta többször…, de te mentél, rendíthetetlenül.
Emlékszem ha kértük valamit javíts meg, mindig azt mondtad:” majd pénteken megcsinálom” Az a péntek néha eljött, de volt hogy nem, de nem tudtunk érte haragudni, rád egyszerűen nem lehetett.
Sosem voltál elég jó, rezzenéstelen arccal hallgattad mindig a szállóigévé vált mondatot a hozzád képest magaslatokig ajnározott sógorodtól, hogy „ ügyeskedni kell”, de te ehhez túl becsületes voltál egész életedben.
Hoztál rossz döntéseket, hisz ember voltál te is. Az vesse rád az első követ, aki mindig mindent jól csinált egész életében. Naugye…
Így éltél, szerényen, dolgosan, soha nem mentél szembe senkivel.
Egyszer láttalak megtörve, amikor két hónap alatt vesztetted el előbb az édesanyád, majd az édesapád. Kint ültünk a konyhában és csörgött a telefon. Kimenték, néhány perc után jöttél vissza, leültél, magadba roskadtál, és annyit mondtál: „holnap délben harangoznak, amikor az Aput temetik” Akkor láttalak először sírni, és én bár még csak 14 éves voltam, szörnyű bűntudatot éreztem, mert én vigyáztam a papára, engem hagytatok egyedül otthon egy haldoklóval, hogy játék helyett őt ápoljam. Legelőször akkor tört össze bennem a rólad alkotott képem. Felálltál, kimentél, elszívtál egy cigarettát és amikor visszajöttél mintha kicseréltek volna, mintha az elmúlt 20 perc nem is létezett volna csak egy kislány álmában. A gyógyító cigarettád, az utolsó perceidben is még elszívtál egy szálat. Kint ültél a folyóson, rágyújtottál majd bementél és lehunytad a szemed, örökre.
Miután elvesztetted a szüleidet az élet ment tovább, megszülettek az unokáid, próbáltál lépést tartani a lányaid aktuális udvarlóival. Mindegyiket tárt karokkal fogadtad. Mindig azt mondtad: „Úgy bánj a lányommal, mintha a tiéd lenne és ahogy szeretnél bánjanak vele” Ezt minden férfinek meg kéne jegyeznie egy életre.
Dolgos ember voltál, vicces, a munkahelyeden imádtak. Ott kaptad meg azt a figyelmet és kedvességet, ami kijárt neked. Te voltál a Misi, aki minden pénteken lecsót főzött az egész irodában. Minden pénteken az irodaházat belengte a csodálatos, semmihez nem fogható illat és a kollégáid kisgyermeki rajongással várták aznap mivel kápráztatod el őket. Ez annyira mély nyomott hagyott bennük, hogy még a gyászbeszédből is csak ezt emlegették. Ott álltam az urnád mellett és olyan mérhetetlenül büszke voltam: „az én Édesapám”
Én azon szerencsések közé tartoztam, akit még férjhez adott az Apja. Hiába voltam már 28 éves és már jó magam is anya, ott az esküvőn amikor táncoltunk, óriásnak láttalak én pedig a kislány voltam, aki Apukája lábára állva táncol.
Az életről, az élet nagyságáról egyik percről a másikra törtek össze az álmaim, amikor azon a júniusi napon megcsörrent a telefonom. A vonal másik végén te voltál, remegett a hangod és csak annyit mondtál: „lányom beteg vagyok, tüdődaganat, de jól leszek, túlélem, kitartunk” Elhittem neked, mert el akartam hinni.
Innentől átvette az életünket a félelem, a bizonytalanság, lesz-e holnap. Ha kicsit jobban voltál, bizakodtunk, ha rosszabbul voltál, sírtunk, de reméltünk. Azt mormogtam az ég felé nézve nem egyszer: „nem lehetsz ilyen kegyetlen, kérlek mutasd meg jóságod, hagyd meg nekem az édesapám”
Nehéz hónapok jöttek. De soha nem panaszkodták, némán tűrted a fájdalmat. De a félelmed nem tudtad elrejteni. Nem mertél elaludni, mert attól féltél reggel nem ébredsz fel többet. Végig néztük, ahogy egy hatalmas ember, hétről-hétre, napról-napra veszti el először a kisebb csatákat a kegyetlen korral szemben, majd végül a háborút.
Emlékszem csütörtök volt, szép januári nap, meleg, a nap szinte égetett.
Minden egyes telefoncsörgésre összerándult a gyomrom, mert aznap nem voltál jól, de még akkor is reménykedtünk. Miközben te már viaskodtál a halállal, de ezt is olyan méltósággal tetted.
Aztán eljött a délután, a végzetes perc, ahonnan már nem volt visszaút. Megszólalt a telefonom, anyu volt a vonal másik végén, és csak annyit mondott: „Ma 12:40-kor Apa elment” Beszélt még hozzám, motyogott valamit, de már nem hallottam, nem fogtam fel.
Tudtam, ettől a perctől már semmi nem lesz ugyanaz. Ott, akkor egy kislány álma összetört, abban a percben fel kellett nőjek. De még nem akartam, mint toporzékoló kislány üvöltöttem némán, és csak arra tudtam gondolni, vissza akarom kapni az Apukámat. Még annyi mindent nem mondtam el, még annyi mindenben kell, hogy velem legyen még azt akarom büszke legyen rám.
Eltemettünk. Emlékszem hideg februári nap volt, előtte esett a hó. Akkor szembesültem azzal milyen nagy ember voltál, amikor beléptem a temető kapuján. Akármerre néztem, embereket láttam, sok embert, kint hatalmas buszok sorakoztak. Jöttek Debrecenből, Szolnokról, mindenhonnan. Annyira szerettek és tiszteltek, hogy semmi nem tarthatta vissza őket attól, hogy utolsó utadra kisérjenek, pedig olyan zord idő volt. Aztán amikor ő az utolsó koszorú is a sírodra került, kisütött a nap, simogatott, szinte éreztem a kezedet az arcomon.
9 éve már, hogy nem vagy velünk. Hosszú idő ez, de ahhoz nem elég hosszú, hogy megszokjam, elfogadjam és egyáltalán felfogjam nem vagy többé.
Valahányszor úgy érzem nem találom az utam, hozzád szólok, lefolytatjuk azokat a beszélgetéseket, amiket éltedben mindig is hiányoltam.
Valahányszor teszek valamit, elérek valamit, mindig arra vágyom, hogy azt mond nekem: „lányom büszke vagyok rád”. Ez visz előre, ez hajt. És tudom nem tudnék olyat tenni, hogy te csúnyán nézz rám.
És most itt egy újabb év vége, amivel nem is lenne baj, ha nem lenne a január mindig olyan nehéz.
Mégis várom valahol, mert van egy nap, amikor jobban süt a nap, amikor simogatóbb a napsugár, amikor azt érzem te velem vagy…
Elég volt…
Eljött a pillanat, amikor elege lett a szenvedésből.
Sokan voltak, túl sokan...Jöttek sorban. Volt, aki a fiatalságát vette el, volt, aki a testét gyalázta meg, és volt, aki nem tudta szeretni, aki megcsalta, aki egyszerűen eldobta. Elvesztette a háborút, a dögkeselyűk már köröztek a teste felett.
Mindig is hitt egy olyan világban, ahol még számított a hűség, a gondoskodás, ahol minden leküzdhető csak szeretet legyen. Ahol a „szeretlek”, a „fontos vagy nekem” vagy a „nem foglak bántani” nem csak üres ígéretek, ami mögött tartalom van.
Ezért szerette a családi összejöveteleket, mert a nagyszülei házassága pont ilyen volt. Elmerült bennük. Nézte, ahogy az öregedő kezek ölelték egymást. Nem mozdultak egymás mellől. Ott ültek és mosolyogtak. Ilyenkor mindig reménykedni kezdett, aztán hazament, átgondolta saját nyomorult életét, ez rántotta vissza a valóságba.
Nem akarta már, nem akart küzdeni. Már rosszul volt attól, hogy reggelente a sminkelésnél mindig a mosolyt is fel kellett festenie az arcára.
Mindent eltervezett…
Egy utolsó éjszaka. Ennyit kért a férfitől. Persze elsőre belement, bolond lett volna nemet mondani. Egy könnyed pásztoróra mindig benne volt a pakliban.
Rég nem látták már egymást. Nagyon készült az estére. Felvette azt a kis feketét, amit úgy szeretett rajta, leheletnyi parfüm.
- Függöny fel! – szólalt meg, amikor még indulás előtt belenézett a tükörbe.
A férfi már nagyon várta. Gyertyát gyújtott, halk zene, a kedvenc bora. Nagyon kitett magáért.
Még utoljára ölelték, csókolták egymást, elvesztek a másikban. Búcsúztak, mind a ketten. De a férfi nem is sejtette, hogy ez az éjszaka mindent megváltoztat.
Pont így képzelte. Az elmúlt napokban többször is lejátszotta a fejében.
Megvárta, amíg a férfi elalszik, felöltözött. Leült az asztalhoz és üzenetet írt.
-Szabad vagy! – csak ennyi, két szó, többre nem volt ereje.
Halkan kisétált az ajtón. Érezte, ahogy kiszáll belőle a lélek. Nem sírt, már nem voltak könnyei.
Gondolkodás nélkül ment, csak vitték a lábai előre.
Senki nem volt az utcán. Lágy szellő fújt.
Állt a hídon, már nem akarta, hogy megmentsék, csak hogy múljon el a fájdalom. Ahogy zuhant, érezte, hogy egyre szabadabb lesz. Mosolygott, szívből, talán most először. Aztán csak a hideg vizet érezte a bőrén mielőtt elsötétült minden…
Azóta évek teltek el. Végtelen űrt hagyott maga után. A legtöbben ekkor döbbentek rá mennyire az életük része volt, mégsem becsülték. De itt hagyott valamit, amit soha nem felejtenek el: a nevetését. A mosolyát, ami sokakat segített át a nehéz napokon, de magát mégsem tudta megmenteni….
Én is…
Reggel én is gyűrötten ébredek, a hajam kusza, arcomon még ott a párna nyoma.
Én is rutinszerűen megyek keresni magam a kávésbögre alján.
Én is magamra borítom a flakonokat zuhanyzás közben.
Nekem is egyformák a napok, de hálás vagyok, mert azt a feladatot minden nap én láthatom el, nekem küld köszönöm mosolyt a marcona főnököm.
Én is haragszom ha késik a buszom, mégis hálás vagyok, mert az azt jelenti várnak rám valahol.
Én is sziszegek, ha a lábamra lépnek, mégis hálás vagyok, mert mosolyogva mondhatom: “semmi baj”.
Nekem is nehezek a napok, én is dolgozom, néha elfelejtem mi az hogy ebéd, mégis hálás vagyok, mert hasznos vagyok.
A nyár nekem is forró, mégis hálás vagyok, mert simogatja a nap a bőröm. A tél nekem is hideg, mégis hálás vagyok, mert bevackolhatom magam a takaró alá forrócsokival a kezemben.
Nekem is kezdődik a második műszak munka után, és már az úton bombáznak az üzenetekkel: “Hozol cigit? Mit vegyek fel? Mikor jössz már? Mész boltba, vagy menjek?” Mégis hálás vagyok, mert belépve az ajtón azzal fogadnak:” Megjöttél? Te ma is milyen csinos vagy”
Én is arra vágyom, hogy csak lehuppanjak az édes semmittevésbe, ami kb. 2percre az enyém, mert már jönnek is: “jaj, ezek a fiúk… jaj, éhes vagyok… Jaj, kimostad a farmerem? Jaj, felvehetem a felsőd? „ Mégis hálás vagyok, mert magányos estéken ezekre a zsivajokra emlékezhetek.
Én is a nap végén lerogyva az ágyra azon gondolkodom, ezt hogyan élhettem túl, mégis hálás vagyok mert… hálás vagyok.
Én is örök elégedetlen vagyok magammal, vastag a combom, rövidek a lábaim, nagy a hasam (szerintem), kicsik a melleim, megnyúlt a bőröm, nekem is lenő a hajam, a körmöm, nekem is vannak falásrohamaim, én is összeveszek a ruháimmal, a mérleggel, a cipőimmel. Én is félek, vajon elég jó vagyok-e, és egyáltalán elég vagyok-e.
Nekem is vannak nehéz napok, amikor csakúgy haragszom a világra annak minden lakójával együtt, de ha megkérdeznéd mi bajom, nem mondanék semmit.
Én is hisztizek ha úgy van, én is annyiszor, de annyiszor verném magam a földhöz, mint egy kisgyerek.
Én is néha azon gondolkodom, ha eltűnnék a világról vajon kinek tűnne fel.
Én is megbántok embereket, akik a közel állnak hozzám, őket pláne. Én is mondok ki meggondolatlan dolgokat, mégis hálás vagyok, mert van kinek azt mondani odabújva vagy csak egy üzenetet küldve: „Békülünk?”
És tudom, bármennyire is haragszik rám, elmosolyodik, és megjelenik az a bizonyos mosolygödröcske az arcán… (mert az bizony mindenkinek van…).
Én is nő vagyok, annak minden jó és rossz hozadékával. Én is tartozni szeretnék valakihez, aki megkérdi a nap végén milyen volt a napom. Akinek, ha úgy kezdek egy mondatot, hogy „ez egy vicces történet”, már előre nevet, mert tudja olyan színpadi előadást kap, hogy már nyomná is kezembe az Oscart. Tartozni valakihez, akitől megkérdezhetem milyen napod volt, akinek felcsillan a szeme, hogy elmesélheti. Tartozni valakihez, aki büszke arra,hogy én vagyok neki és ő van nekem. Aki ha rólam van szó, kihúzza magát és azt mondja: “Ő az én csajom”
Én is a tökéletes barát, barátnő, testvér, anya .… szeretnék lenni, akiről tudják jó helyen vannak nála a titkaik, akinek mindig van egy jó szava, egy üveg bora, egy finom kávéja, egy dugi tábla csokija.
Aki mindig egy mosollyal és egy öleléssel várja őket, és hálás vagyok, mert ezért tehetek minden nap.
Én is nevetve akarok rohangálni az esőben…, bemenni egy boltba és játékból csakúgy felpróbálni a ruhákat…, állni a hídon és eljátszani a Titanic ikonikus jelenetét…, megbotránkoztatni az embereket, akikre, ha csúnyán néznek rám, egyszerűen csak felnőttesen kinyújtom a nyelvem…
Lefutni egy futóversenyt anélkül, hogy azon gondolkodnék azt a célt ki tologatja mindig csak odébb. Üldögélni a Balaton, Tisza… parton és csak bámulni ki a fejemből, azt gondolva, hogy minden egyes gondomat az apró hullámok a parti köveknek csapják és azzal azoknak vége van. Sétálni az éjszaka közepén az úttesten, mert olyan késő van, hogy már egy teremtett lélek sem jár arra. Megtanulni még nyelveket, megtanulni valakitől azoknak az igazi ízes ételeknek a receptjét.
Megtanulni valakitől, hogy igenis értékes vagyok, igenis enyém lehet a világból, amit csak akarok. Én is szeretném megtanítani ezt valakinek.
Én is érezni szeretném, hogy néha nem kellenek szavak, mert van valahol valaki, aki megérzi baj van, baj lesz és csak annyit kérdez a semmiből: „Nálad vagy nálam?”
Én is félek, hogy ha menni kell hát menni kell. Én is úgy fogom érezni, hogy „dehát még alig csináltam valamit.”
Én is búcsúzkodni akarok egy pályaudvaron annak reményében valaki hazavár, és a nyakába ugrani érkezéskor, mert ő bizony hazavárt.
Én is el akarom olvasni az összes „Te is képes vagy rá” könyvet, veszekedve az íróval, hogy na te aztán honnan tudod…
Én is meg akarom írni életem főművét...
Én is férjhez szeretném adni a lányaim, nősülni látni a fiam, ígérve jó anyós leszek, és én jó anyós leszek…
Én is vissza szeretnék kapni mindenkit, akit elvett a sors, vagy akik egy percre is azt hitték nincs mellettem helyük, és csak elhagytak. Én szélesre tárom a karom és visszavárok mindenkit….
Éppen ezért én is bakancslistát írtam, és hálás vagyok mert talán lesz lehetőségem végig is csinálni és ha a sors elég kegyes lesz hozzám, akkor talán nem egyedül…
És kitört a vihar
Minden találkozás okkal történik. Van, amikor szerencsénk van, de néha utólag azt mondjuk: rosszkor találkoztunk…
A tornádóm voltál. Felkaptál, magaddal vittél, és miután elmentél a romokból kell újjáépítenem mindent. Ugyanakkor kősziklám voltál, melynek árnyékában nem féltem semmitől.
Azt mondják, ha most nem gyűlöllek, akkor talán nem is szerettelek igazán. Miért tenném? Te csak kimondtad azt, amit már korábban nekem kellett volna. De nem tettem, ezzel rád tettem azt a terhet, amit nem lett volna szabad.
Azt akartad szeresselek. De miért akartad, ha egyszer nincs helyem az életedben? Még értem, értünk, azért, amik lehettünk volna sem változtattál az utadon. Nem azt kértem térj le róla, csakhogy fogadj el útitársadnak. Ehelyett csak vártam rád, magányos éjszakák követték egymást. A végén már csak csend volt köztünk, hatalmas csend, melyet végül a te szavaid törtek meg. Azt mondtad, nem megy ez neked, most nem ez a te utad. Neked most más a fontos, neked most egyedüllét kell. Hideg volt az a májusi éjszaka, nem is értettem miért remegek. Ma már tudom, akkor hagytál el. Azóta lassan múlik a fájdalom. Minden egyes mosolyt még egy könnycsepp kísér, még kéz a kézben járnak. Minden nevetés után belém nyilall a hiányod, mégis elfogadom, megértem a döntésed. Ezzel tetted nekem a legjobbat, nem akartál tovább bántani. Mégis néha még azon kapom magam, hogy csak bámulom telefonom kijelzőjét, de már nem szólal meg, néma lett.
Azt kérdik az ítészek szüntelen, miért vágtunk bele, miért hitetted el velem, hogy lehet jövőnk? A válasz egyszerű: valahol lenyűgöztelek, minden meg volt bennem, amit esetleg kerestél, de rosszkor találkoztunk. Ezért kéne rád haragudnom? Felesleges. Te keretek közé szorítottad magad, amin én sem tudtam átjutni. Kerestem a rést, néha úgy éreztem megtaláltam, de aztán kizártál újra és újra. Szépnek láttál, talán a legszebbnek én pedig neked ragyogtam, minden egyes nap.
De talán én sem téged kerestelek. Talán csak megláttam benned, azt, aki annyi sötét nap után meghozta a fényt, a napsütést, a szivárványt. Hangod minden nap melegítette a szívemet, puha takaróba bugyolálta fagyos lelkem, ami már kezdett megkeményedni. Szerettem, ahogy szerettél, ahogy megtanultál bánni velem, ahogy sajátos módon tudtál irányítani. Köztünk nem voltak felesleges viták, mert rád nem lehetett haragudni. De még én sem vagyok túl a múltamon, az még mindig erősen bennem él. Az én utam lehet ott van még, talán mindig is ezt éreztem legbelül, és ezért engedtelek el olyan könnyen. Én sem harcoltam érted, mert úgy éreztem mindenkinek így a legjobb.
Szeretlek, éppen ezért hagynom kell, hogy végig járd az utad és én az enyémet, és talán majd egyszer… Talán…
EZ AZ ÉV MÁS – AVAGY AMIT EGY VILÁGJÁRVÁNY EL TUD VENNI EL IS VESZ
Amikor szilveszterkor az utcabálon koccintottunk, ahogy boldog új évet kívánt ismerős,ismeretlen, ahogy ámultunk a tüzijátékon vagy ahogy másnap józanodni próbáltunk nem sejtettük mi vár Ránk.
Nem tudom,ha tudtuk volna milyen év következik, akkor mit tettünk volna, hiszen mit érezhet egy elitélt ha a kivégzésére megy, vagy egy szerelmes pár ha tudja 5 perc és el kell válnia? Talán erőssebben öleltünk volna, jobban magunkba szívtuk volna egymás illatát,arcvonásait.
Teltek a hónapok, egyik a másik után, éltük a megszokott kis életünket, de volt valami a levegőben…
Háború volt kialakulóban, de nem az a fajta amikor katonák,tankok lepik el az utcákat, nem fegyver ropogás ébreszt minket, egy néma,alattomos szörnyeteg csap le ránk, elvéve tőlünk mindent ami fontos. Elvéve a legfontosabbat, önmagunkat.
Amikor még csak a hírekben hallottuk, elindult egy járvány, Kína elesett, legyintettünk egyet, aztán jött Olaszország, Franciaország,Spanyolország, és szépen sorban a többi is. Sajnálkoztunk ugyan,de azt mondtuk még messze van. Aztán amikor már azt hallottuk Ausztria is bajban van, na akkor már sejtettük, mi következünk.
De még mertünk nevetni, szórakozni, még csak fújtunk az aggódokra. Napi kapcsolatban voltunk kint tanuló,dolgozó rokonainkkal,barátainkkal, sorban jelentették be, jönnek haza,amíg még jöhetnek.
Eljött a március, ekkor már tudtuk ez nem játék, és megtörtént az,amit eddig csak elmesélésekből halottunk. Persze, ha voltunk olyan szerencsések, hogy nagyszüleink lábához kuporodva hallgathattuk a történelemkönyvekből kimaradt historiáikat. Emlékszem nagymamám hányszor mesélte milyen volt 56-ban sorba állni a kenyérért, vagy amikor nem volt hús.Tátott szájjal hallgattuk mi, a 6 unoka de legyintettünk,ezt mi szerencsére sosem fogjuk megtapasztalni.
Emlékszem meleg márciusi nap volt, sorban jöttek a hírek, nem mehetünk be dolgozni,zárnak az iskolák, maradjunk otthon,2 napunk volt megszervezni a következő időszakot.
El sem tudtuk képzelni,hogy ilyen lehetséges. Kapkodtunk, rohantunk az iskolában összeszedni a könyveket, szülők fogtak össze a tanárokkal, mert tudtuk erre mostantól nagy szükség lesz. Csak fogtuk a fejünket, az emberek elkezdték felvásárolni a boltokból amit csak találtak, gondolkodás nélkül.
Bezártak az éttermek, a szórakozóhelyek, az áruházak, a munkahelyek,az iskolák,óvodák, az emberek magukra zárták az ajtókat.
Összefogott a világ. Elindult egyfajta maradj otthon mozgalom, esténként tapsoltunk az értünk dolgozókért, ismeretlen városok mutatták ki támogatásukat ismeretlen városoknak, az ablakokat ellepték a piros papírszívek, az irodaházak szívalakra kapcsolták éjszakánként a világításokat. Online éltük az életünket,online tanulás,online koncertek, online üdvözletek, online – virtuális ölelések.
Mivel nem tudtuk mivel állunk szemben, csak arra hagyatkozhattunk amit hallottunk.
Kezdetben felerősödtek az emberi kapcsolatok, ha valakiről meghallottunk megfázott, kezünket tördelve vártuk a mintavétel eredményét.
Aztán kezdtünk hozzászokni,nem mentünk sehova, csak néha levegőzni a ház elé. Délelőtt tanultunk a legkisebbekkel, aztán munka. Megoldottuk,mert muszáj volt.
Jöttek a hírek, nincsenek ballagások, az érettségi még bizonytalan, összeszaladtunk, dehát az egyetem, „Anya mi lesz így?” hangzottak el az aggódó kérdések, és mi nem tudtunk rá mit mondani, talán először amióta megszülettek nem tudtuk letörölni az arcukról az félelmet. Mert féltek, hirtelen bizonytalan lett a jövőjük.
Eljött a május, a meleg május. Az érettségik lementek, több tízezer diák remekül vette az akadályokat, mert ott volt bennük a mi akkor is megcsináljuk életérzés, és mi olyan büszkék voltunk rájuk, azzal lelkesítettük őket, vár az egyetem, minden rendben lesz.
A természet új életre kelt, az állatok visszatértek természetes élőhelyükre, a levegő tisztult, és mi azt éreztük, most legalább rendbe jöhet az,amit már majdnem teljesen tönkretettünk. Csodálatos látvány fogadott itt-ott. Jól álltunk, nagyon jól. Lassan visszatért az élet, ahogy virágoztak a fák, úgy nyitottak újra az éttermek,áruházak. Emlékszem sétáltunk az utcákon, és csak kapkodtuk a fejünket, mindenhol mindenki az újranyításra készült, mindenhol mosolygós arcokat láttunk. A szemekben ott csillogott az újrakezdés és még valami, a remény. De tudtuk nagy munka vár mindenkire, a gazdaság némileg megrokkant. Mozgalmat hírdettünk ismét, válaszd a hazait, a kistermelőt, a kisvállalkozót,kapjon esélyt a folytatáshoz vagy az újrakezdéshez. Mintha a nulláról akartunk volna várat építeni.
Gyermeki rajongással öleltük újra egymást, azokat akik kitartottak. A kezdeti összefogás, a kezdeti összekapaszkodás után sok kapcsolat kihűlt, elfordultunk egymástól, barát a baráttól, testvér a testvértől, nem élte túl a hónapokig tartó elszigeteltséget. Mert azt tettük, befordultunk saját kis világunkba, a kezdeti aggódást felváltotta a közöny és ez azóta is megmaradt. Persze születtek új kapcsolatok,új összefogások, és talán ezek igazán erősek lesznek, hisz bajban köttettek, erős kapocs lesz ez. De nem szomorkodtunk, hiszen újra nevettünk, sétáltunk, talán még újra szerelmesek is lettünk.
Remek nyár következett, minimál koncertek, esküvők, még nyaralni is mehettünk, nyitottak a strandok, a kerti sütödék, újra ehettük a lángost, a hekket, ihattuk a fröccsöt. Újra együtt élvezhettük a naplementéket. Hiába mondták csak óvatosan,mert jöhet a második hullám, legyintettünk, majd akkor aggódunk.
Beköszöntött az ősz, a gyönyörű ősz, ami hozta bizony magával az ígért második hullámot. És mi újra izgultunk, mehetünk-e dolgozni, gyermekeink mehetnek-e iskolába. A kezdeti lelkesedést szépen lassan átvette megint mindenhol a korlátozások sora.
Így ért el minket a tél.
És megtörtént….
A mi generációnk ilyet még sosem élt meg, az utcákon a felírat: KIJÁRÁSI TILALOM!!!
Újra bezárt minden, az éttermek, a kávézók, mozik, színházak. Esténként kiürültek a közösségi terek, az utcák, csak indokolt esetben hagyhattad el éjszaka a lakhelyed.
Mi lesz így? Kérdezte mindenki. Vállalkozások fognak ismét tönkremenni, szakmák, munkahelyek fognak megszűnni, olyanok akik a tavaszt átvészelték valahogy.
És újra mindenki magára zárja majd az ajtaját…
Aztán egy nap lementem abba a kis családias zöldségesbe, ahova mindig is.
Pista bácsi a tulajdonos fogadott, lassan mozgott már, ledolgozta az életét, emlékszem mégis mindig nevetett. Tudtuk mikor van nyitva, megcsapott minket a gyümölcsök illata, és a kedves nevetése. Az ő üzlete előtt mindig tele volt rajzolva az aszfalt. Szerette a gyerek zsivajt, saját unokái ritkán jöttek el hozzá. De most nem mosolygott, megtört volt. Bezár, ő is mint olyan sokan. „Pista bácsi mi lesz most?” Kérdeztem. „Tudod lányom, mi fog hiányozni?” „Ti, a kis vevőim, a gyerekhad, tudod az én feleségem, a drága Esztikém már vagy 10 éve itt hagyott, ez a kis bolt volt az életem.” „ Most majd mehetek a fiam nyakára” sopánkodott.
Megvettem az ebédnek valót. „Rendben lesz,Pista bácsi?” „Megleszek lányom.”
Búcsúzoul kezembe nyomott 2 almát, a legszebbeket. Vidd el a gyerekeknek, kell a vitamin…
Megöleltem. Abban az ölelésben benne volt minden, hiszen hónapok óta nem ölelhettem a saját nagyszüleimet, ő sem az unokáit.
Ahogy sétáltam haza kosár tetején lévő almákat néztem. Arra gondoltam, ha tehetném üvegbúra alá tenném őket, hogy mindig megmaradjanak. Tudtam, hogy ha ma bezár, ebben az életben már nem látjuk többet…
Most újra december van, nemsokára itt karácsony, idén ez is más lesz mint a többi, csendben, magunkban, magányosan. Idén először nem gyűlhet össze a család, nem lesz hangos a ház a gyereklábak kopogásától, nem együtt csendülnek fel gyerekkorunk dallamai. Mi marad idén? A virtuális ölelés, de elfogadjuk, azt mondjuk kibírjuk,hogy ha vége ennek az egésznek, bepótolhassuk, próbálunkk nevetni, azzal vígasztalni egymást, hogy még úgysem volt soha nyáron karácsonyi vacsora, a gyerekek úgyis mindig ki akarták próbálni milyen lehet fürdőruhában énekelni a csendes éjt.
Aztán újra szilveszter, idén nem lesznek utcabálok, nem hömpölyög a boldog tömeg, idén nem köszön ismerős, ismeretlen. Idén már tudjuk, a jövő bizonytalan,idén a csend az Úr…
Ha majd nem leszek…
Ha majd nem leszek...
Ha majd nem leszek, ülj a székembe, lásd a földre hullott könnyeim, de halld a nevetésem, ami átjárja a szobát.
Ha majd nem leszek, mesélj rólam, ki voltam igazából. Meséld el a történetem...
Meséld el nem féltem semmitől, csak az egértől, de attól nagyon, hogy rohangáltam fel - s alá. Meséld el hogy féltem a csendtől.
Meséld el hogy tudtam szeretni. Meséld el milyen sokat adtam, cserébe milyen keveset kértem. Mégis mennyire fájt, ha azt a kicsit is megtagadták.
Mesélj a hibáimról. Jaj, de sok volt... Mégis ebben a tökéletlenségben rejtőzött a bájam.
Meséld el, a testem öregedett, a lelkem sosem. Meséld el mennyire hittem, mindent kimosolyoghatok, hogy ha szeretet van és nevetés, akkor minden van.
Meséld el, hogy szerettem az esőt, de mennyire féltem a vihartól.
Mesélj a sétákról, azokról a hosszú sétákról...Miközben mint hagymahéjat hámoztuk egymásról a rétegeket, míg el nem fogytak. Meséld el, milyen volt látni a gyengeségemet, milyen nehezen mutattam meg, és csak annak aki arra érdemes volt. Meséld el, milyen voltam reggel gyűrötten, és ezt milyen kevesen láthatták.
Meséld el, hányszor adtam fel a harcot, néha idejekorán, néha túl későn, de önmagam sosem. Meséld el mennyien bántottak és én hányszor bántottam, mennyire fájt ha könnyet csaltam más szemébe. Meséld el, néha elfáradtam, de hát ki nem...
Meséld el, hogy botladoztam a férfiak világában minden egyes nap. Meséld el, hogy mentem az álmaim után. Emlékszel? Emlékezz! Ha te emlékszel, sosem veszem el.
És ha felszáradtak a könnycseppek, ha már nem hallod a nevetést, én ott fogok ülni egy felhő tetején...
Jó veled...
Együtt buszra várni, héven néha összesúgni,s mikor magadhoz húzol, hozzádbújni... Órákig csak beszélgetni,nevetni,kacagni... Cinkosan összenézni, játszani,csókolni vagy csak kézen fogva állni...
Jó veled...
Egymást várni,veled jövőt tervezgetni, neked szabadságot adni és tőled azt visszakapni...
Jó veled...
Érinteni,felfedezni vagy csak úgy lenni,lenni,lenni. Haragudni,majd nevetve kibékülni... Összenézni,némán cinkosodnak lenni, veled mindent megosztani. Egymástól tanulni, mesélni, hallgatni, önmagunknak lenni, egymásért megújulni...
Jó veled...
Biztonságban lenni, semmitől sem félni...
Téged imádni és általad imádJó veled...
Együtt buszra várni, héven néha összesúgni,s mikor magadhoz húzol, hozzádbújni... Órákig csak beszélgetni,nevetni,kacagni... Cinkosan összenézni, játszani,csókolni vagy csak kézen fogva állni...
Jó veled...
Egymást várni,veled jövőt tervezgetni, neked szabadságot adni és tőled azt visszakapni...
Jó veled...
Érinteni,felfedezni vagy csak úgy lenni,lenni,lenni. Haragudni,majd nevetve kibékülni... Összenézni,némán cinkosodnak lenni, veled mindent megosztani. Egymástól tanulni, mesélni, hallgatni, önmagunknak lenni, egymásért megújulni...
Jó veled...
Biztonságban lenni, semmitől sem félni...
Téged imádni és általad imádva lenni,senki mást nem meglátni...
És bár ez most nem szerelem... Nem is tudjuk mi ez pontosan, talán majd egyszer lehet újra szerelem... De azt tudjuk: most jó velem, s jó veled...
va lenni,senki mást nem meglátni...
És bár ez most nem szerelem... Nem is tudjuk mi ez pontosan, talán majd egyszer lehet újra szerelem... De azt tudjuk: most jó velem, s jó veled...
Szabadon…
Korbács ütésként ható üres, hazug szavak, melyek húsbavágó, vérző sebeket okoznak. Volt, hogy nevetve álltál legyőzöttnek hitt tetemem felett, és már gyűltek a dögkeselyűk.
Hányszor kívántam, nyíljon szét a föld, és temessem el örökre, csak szűnjön meg a szenvedés. De te nem ezt szántad nekem. Végig nézted, ahogy napról napra sorvadok, ebből táplálkoztál.
Annyiszor futottam volna el előled, de nem volt menedékem.
Egyfajta játék volt ez neked, közel engedtél, majd eltaszítottál. Néha jött a napfény, de mire melege elérte volna a szívem, te felém hatalmasodva elvetted az erejét.
Magabiztos hóhérom voltál, legyőzhetetlennek érezted magad.
Aztán figyelni kezdtelek. Igazából nem te voltál hatalmas, én tettelek azzá. A félelmeim, a múltam, a vélt és valós hibáim vérteztek fel csupán. Egy nap megtaláltam a rést, nem tápláltam tovább hiúságod. Fordult a kocka, egyre kisebb lettél és én átvettem a hatalmat. Nem feletted, magam felett, és ez hozta el a győzelmem. Többé nem engedtem, hogy bánts. Napról napra váltam szabaddá, éreztem ahogy szakad a lánc. És most, most én állok feletted, és neked végig kell nézned ahogy kisétálok az életedből….
Vihar előtti csend…
Be akarjuk törni a vadlovakat. Megszelídíteni, miközben gyönyörködünk szabadságukban. Lehetetlen.
Meg akarjuk változtatni azt, akit nem lehet, miközben vonz a vadságuk. Lehetetlen.
Azt gondoljuk, majd mi, majd értünk elengedik láncaikat, miközben az már testük húsába ékelődött. Ha kitépjük, belőlük is elvész egy darab. Lehetetlen.
Ma megint vártam rád, ma megint hiába öltözött díszbe a lelkem, te megint mást választottál helyettem, helyettünk.
Azt kéred értselek még, ezt muszáj, ez más, kifogások sora. Kifogások, melyek már szállóigévé váltak.
Ma megint a párnám ölelem helyetted, ma megint a könnyeim mesélnek. Nem jön ki hang a torkomon. Nem mondom hogy maradj és nem mondom, hogy menj. Most a csend költözik közénk. A csend, mely beszédesebb ezer szónál. Halld meg mi történik bennem, halld meg ahogy sóhajom viszi a nyári szél.
Szeretlek, szeretsz, ez tartja égve még a lángot,
dacolva a tomboló viharral. De meddig védi még ez a láthatatlan burok? Meddig táplálja még a tüzet a belőlünk áradó melegség? Mire elég amit irántad érzek és te én irántam? Egyszer már majdnem feladtam. Ott álltam a szakadék szélén, de akkor láthatatlan híd épült közénk és te átsétáltál rajta. Eltűnt minden, csak téged láttalak. Nem volt más csak a lecsupaszított lelkünk. Ígértél, esküdöztél, hogy a felszínen maradj és engem is ott tarts. A sóhajok ,a mosolyok, szemünk csillogása páncélt vont körénk.
De ma újra sötét van, és bár szeretlek, ma mégis csend van, túl nagy csend...
